Második fejezet /Baekhyun/

Oh Sehun!

Imádtam a ködös hajnalokat. Ilyenkor minden elsötétült és még a lámpák is tompasárga fényben úsztak. Amikor köd volt úgy éreztem, hogy végre nem kellett mindent tisztán látnom, nem voltam az az illedelmes és unalmas Baekhyun; csak én voltam. A fejem ilyenkor kiürült, és ez a nyugodt, ez a tökéletesen homályos világ tárult elém, ami olyan egyszerű volt, mint a gomolygó cigarettafüst.

A Sehunnal való megállapodásom szerint egy kis időre ez volt az utolsó éjszakám ebben a rideg házban, így végig jártam a nevetségesen nagy és fényűző kertünket, amit szebbnél szebb virágok díszitettek, szökőkút, és minden, amivel a szomszédokat irigységre tudták késztetni. Gyönyörű volt, mégis minden virágszálával egyre üresebb. Talán ezért is akartam ennyire kiszakadni ebből a közegből, elegem volt már ebben a végtelen ürességben élni.

Sehun mindig azt mondta, hogy próbáljak meg kevésbé untató és sznob lenni. Ilyenkor mindig elgondolkoztam, hogy hogyan tudnék változtatni az egész lényemen, de képtelen voltam egy új énem befogadására - igazából nem is tudtam, hogy mit kellene tennem. Szerettem olvasni, szerettem főzni -már ahogy-, szerettem iskolába járni, és szerettem -mások szerint- nevetséges amerikai showkat nézni. Oda meg vissza voltam Oprah Winfrey-ért, bár ezt nem osztottam meg senkivel. Sehun csak még furcsábbnak könyvelt volna el, Kyungsooról pedig köztudott volt, hogy utált mindenkit, aki híresnek számított. Még a tánctanáromat sem kedvelte, mert állítása szerint öntelt kisugárzása volt. Mindenesetre tudtam, hogy ez egyfajta önzőség, amiért neki nem volt bátorsága színpadra lépni. Reménykedtem benne, hogy egyszer elszánja magát erre a hatalmas lépésre, ahogy azt is reméltem, hogy az én életemben is történik majd valami újszerű csoda. Mindig tetszett az ötlet, hogy ne az legyek, amit elvárnak tőlem. Azonban az olvasásról senki és semmi kedvéért nem mondtam volna le.

Délelőtt Sehun álmos fejjel lépett be a nappaliba, én pedig kikészítettem neki előre egy bögre erős feketekávét. Búskomor tekintete volt, azonban amikor megütötte orrát a kávé jótékony illata, azonnal félmosolyra húzta ajkait. Ezt a tulajdonságát irigyeltem a legjobban, bármilyen helyzetből képes volt kilábalni, szinte azonnal váltani. Sehun értéke olyan volt számomra, mint a tengerben úszó jéghegy, amiből csak egy kicsi rész látszik, a nagyobb a felszín alatt rejtőzik.

- Ugye nem gondoltad meg magad? – aggódó hangon kérdeztem, miközben odanyújtottam neki a bögrét. Nem tudom miért szerette ennyire, soha nem tudtam volna meginni, túl erős és keserű volt. A teát sokkal jobban preferáltam. Mert egészséges volt, és nyugtató hatással bírt az emberekre.

- Itt az a kérdés, hogy te meggondoltad-e magad.

- Akkor mostantól életet cserélünk. Neked egy ujjadat sem kell mozdítanod a házban, a szobalányok megcsinálnak mindent. A szakács azt főz, amit te szeretnél, viszont mindig elsózza az ételt. Nem nagyon, de azért érezhető. Itt van a napi rutinom  – odaadtam neki a cetlit, amin nem szerepelt sok teendő, mégis kitettek majdnem egy egész napot. - Ezek fontosak nekem, ezért jó lenne, ha mindre elmennél. Ha mégis kihagynál párat, táncra és nyelvórára mindenképp menj el. A táncot élvezni fogod, és nem ártana végre megtanulnod angolul.

- Jézusom, mi ez a sok szarság?

- Oh Sehun!

- Rendben van, értettem.

- Remek. Ennyi lenne. És most kérem a kulcsaidat  – próbáltam leplezni az izgatottságom, de Sehun előtt nyitott könyv voltam, így tudta, hogy mennyire fontos ez nekem. Nyögvenyelősen, de ideadta a kulcsokat, én pedig boldogan raktam el a zsebembe.

- Ha eltörök valamit... nem fogom kifizetni!

- Ó, dehogynem kifizeted! Te is tudod, hogy ebben a házban minden értékes, és ha más helyre teszel egy vázát, anya kitöri a nyakad. A vázáira nagyon harap.

- Nagyon jól megleszek a luxus kéróban, anélkül, hogy összetörnék valamit. Ne aggódj  – tettetett gúnnyal a hangjában mondta, majd hangos puffanással vágódott le a kanapéra, én pedig a kijárat felé vettem az irányt. - Ja, és Baekhyun!

- Igen?

- Nem, inkább semmi. Jó szórakozást.

Kérdőn vontam rá tekintetem, azonban az izgalom úgy szaladgált a testemben, hogy keresztülvonaglott minden zegzugon. Így hát nagy reményekkel, elszánt erővel léptem ki az ajtón, hogy megismerjem az új, izgalmas énemet. Oprah egyszer azt mondta, hogy minden idők legnagyobb felfedezése, hogy az ember meg tudja változtatni a jövőjét pusztán azáltal, hogy megváltoztatja a hozzáállását.

Alig telt el fél óra, mire megérkeztem Sehun lakásához. Ritkán voltam nála, ha tehettük inkább kint a szabadban találkoztunk, amit nem is bántam. Legalább kimozdultunk, embereket és életet láttunk az utcák változatosságaiban.

Amint beléptem a házba, homályosan rajzolódtak ki a helyiség kontúrjai. Olyan volt a lehúzott redőnyök miatt, mintha szürke olvadásba vesztek volna az élek. Több sem kellett, azonnal a redőnyök felé indultam, és olyan lendülettel húztam fel, mintha az életem múlt volna rajta. Olvastam egy könyvben, hogy a napfény boldogságérzettel tölti meg az embert a mindennapokban. Így sem volt még kimagasló a helyzet a kevés ablak miatt, de legalább már láttam valamit az engem körülölelő világból. Sehun szobája felé szeltem lendületesen lépteimet . A redőny miatt a nap rácsosra festette az egész szobát. Vöröses-narancs fények folytak keresztül a falakon és bútorokon. A szoba egyébként csodálatos volt, úgy passzolt minden mindenhez, ahogy annak lennie kell. Ugyanakkor akárcsak Sehunt, a falai színeit, a szoba szegleteit hideg elegancia vonta körül. Letettem az ágyra a bőröndömet, és az ablakhoz léptem, hogy itt is felhúzzam a redőnyt, és hogy szellőztessek. A nap mélyenszántó fényei kábult táncba kezdtek a szoba falain. Enyhe légáramlat szökött be a nyitott ablakon keresztül, ami buja táncba vitte hajtincseimet. Az én gyönyörű hajam! Utáltam, ha a hajam kusza volt, még ha csak egyetlen tincs is tért el a többitől. Azonnal rendezgetni kezdtem, amíg a végeredmény olyan nem lett, amilyennek szerettem volna - több, mint kevesebb sikerrel. A hajam továbbra is rendezetlen maradt, de már nem foglalkoztam vele. Reméltem, hogy Sehun itt hagyta a fésűjét. Allergiás volt rá, ha valaki az övével csinálta meg a haját, de nagyon szerettem őt bosszantani. Ez volt az egyik alapja a barátságunknak. Alapjáraton beszédes voltam és szókimondó, csak társaságom nem volt hozzá. Kyungsoot és Sehunt pedig nem fáraszthattam le minden nap.

A szobában mindent szemügyre vettem, leginkább a piszokra voltam asszociálva, mivel mindig kiélezetten figyeltem a tisztaságra. Végig húztam egyik ujjam a bútoron, ami finom porfelhőt vonszolt maga után. Olyan volt, mint egy menyasszonyi fátyol. Ettől egy pillanat erejéig elment a kedvem, hogy továbbra is ebben a házban maradjak, aztán acélt fűztem remegő akaratomba, és azt bizonygattam magamnak, hogy egy kis porcica nem fog visszatántorítani a céljaim megvalósításától. Már tudtam, hogy mi lesz az első dolgom a házban, azonban még pár percre nem akartam foglalkozni vele, inkább az ágyra huppantam, ami meglepően nagy és kényelmes volt. És tiszta.

Lehunytam a szemem, és engedtem, hogy gondolataim belső vásznára a napfény felfesse saját képét. Vártam, hogy megjelenjenek az első színek, az első ecsetvonások, és feszült izgatottsággal vártam, hogy kirajzolódjon egy kép. Egy olyan kép, ami megmutatja nekem a boldogságot. Határozottan jó döntést hoztam a cserével. Hagytam, hogy beborítson a hullám. Lebegtem egy semleges világban, úsztam az idill földjén. Még semmi sem kezdődött el, de tudtam, hogy nagyszerű lehetőségek fognak elém tárulni. Itt végre valóságosnak éreztem magam, itt nem féltem, hogy időközben a magány és unalom űrjébe vesznék.

A konyhába szerettem volna menni valami frissítőt tölteni magamnak, azonban élesen torpantam meg, amikor a nappali kanapéján megpillantottam egy embert. Úgy ült ott csíkos, foszlott pizsamájában, mint egy középkori szolga. Mivel a szoba a nappaliból nyílt, így tökéletes rálátásunk volt egymásra. Azonnal tányérméretűre nőtt mindkettőnk szeme, és amikor már ordításra nyíltak ajkaim, ő idegesen lepisszegett.

- Nehogy elkezdj kiabálni, így is szétszakad a fejem. Egyébként ki a szar vagy? – páncélos tekintete és rideg, ugyanakkor hihetetlenül mély hangja egy pillanatra belém fojtotta a szavakat.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – magamban szitkozódtam, hogy nem tudtam neki visszavágni valamilyen frappáns szöveggel, pedig abban általában én voltam a legjobb.

- Én voltam itt előbb, és te vagy a hívatlan vendég, ezért joggal hinném azt, hogy betörő vagy. Bár fél kézzel is le tudnálak ütni még ilyen állapotban is, meg a ruháid is elárulnak, gazdag ficsúr. Sehunt keresed? Ő most nincs itthon, ezért engedelmeddel megkérlek, hogy kint várd meg, jó messze a háztól.

- Na jó, mégis mit képzelsz magadról? Nem beszélhetsz így velem, és eddig egy normális mondatot nem váltottál. Ez teljesen aberráns, és nehogy azt hidd, hogy nem tudok kiállni magamért!  – idegesen fújtattam a szavakat, ő pedig csak gúnyos félmosolyra húzta ajkait.

- Azt hiszed, hogy néhány idegen szótól okosabbnak fogsz látszani? Ha javasolhatnám, válts ruhát, mert hányingert kapok tőle. Nem elég, hogy megzavarsz engem hajnali kettőkor, még ebben a nevetséges színű ruhában is vagy, amitől újból elkezdett fájni a fejem  – félelmetes higgadtsággal mondta, majd mélyen beleszívott a cigarettájába. A parázs felizzott, ahogyan egy kicsiny darabkát rabolt el ismét életéből. De mégis... mi baja volt a csíkos felsőmmel? Ez volt az egyik kedvenc darabom.

- Azért öltözöl, hogy jó benyomást kelts, de honnan tudná egy magadfajta...

- Nem, ficsúr. Én vetkőzök, hogy benyomást keltsek. De honnan tudná egy magadfajta...

Ahogy egyre gyengébb lett a tűrőképességem, úgy lettem egyre bizonytalanabb is. Büszkén emeltem fel a fejem, hogy egy cseppet se lássa a magabiztosságom halványulását.

- Na jó, elegem van belőled! Remélem nem leszel itt sokáig, mert még ezer dolgom van  –  teátrális nyugalommal mondtam, ő pedig csak még mélyebbet szívott abból a méregből. Sosem bírtam ezt az intenzív szagot, mindig rosszul lettem tőle, ezért automatikusan  köhögni kezdtem, a legidegesítőbb módon, hogy ő is észrevegye. - És ha lehetne, oltsd el azt a halálrudat, a végén még az én tüdőmet is leamortizálod vele. Egyébként is, tudja Sehun, hogy idejársz bagózni?

- Nos, félreértettél valamit. Én itt lakom, és nem áll szándékomban elmenni innen. Azonban a türelmem vészesen fogy, szóval menj el, mielőtt nem késő.

- Várj... Mi az, hogy itt laksz? Úgy tudtam, hogy Sehunnak nincs lakótársa.

Hirtelen villámcsapásként hasított belém a tudat, hogy valószínűleg ez az irritáló idegen semmit sem tudott az érkezésemről. Azonnal felhívtam Sehunt, idegesen fújtatva közben párat. Úgy éreztem egy lényeges ponton keresztül, amiből megindult a testemben ez a kálvária, mintha valami feszítette volna a vénámat és  bőrömet. Erőszakosan tört előre. Olyan forróság öntött el, hogy azt éreztem, mintha lángok táncoltak volna testemben. Lávafolyam örvénylett ereimben, gondosan bejárva egész testemnek minden egyes zegzugát. Párolgott minden megmaradt, foszlányos gondolatforgács. Lassan tényleg nem maradt már semmi, amit ésszerűnek tudtam nevezni.

 - Alig telt el egy óra, máris feladod? Bevallom, azért három-négy órára saccoltam a tűrőképességeid alapján – Sehun nyugodtan szólt bele a telefonba, egy kicsit lenéző volt a hangja.

- Ó, valóban? Csak hogy van itt egy hatalmas bökkenő, Oh Sehun. Miért nem szóltál, hogy lakótársad van? - az utolsó szavakat már szinte felhevülten mondtam, minden szót kihangsúlyozva, ezzel is nyomatékosítva.

Általában nem voltam ennyire dühös, mindig is a tisztességes vitát preferáltam, ahol mindkét fél el tudja mondani a saját szemszögét normális tempóban, higgadt hangnemben. Azonban Sehunnál ezt elképzelhetetlennek tartottam.

- Hupsz.  

- Te most komolyan ennyivel akarod lerendezni? Sehun, nem tudom mit fogok csinálni veled, de valami nagyon rossz dolgot képzelj el!

- Persze, persze. Chanyeol ott van?

Szóval így hívják. Körbenéztem utána kutatva, de csak hűlt helyét találtam. Viszont egy szobaajtó nyitva volt.

- Nincs, szerencsére már nem láttam legalább egy perce. Miért nem mondtál semmit róla? – akaratosan kérdeztem, miközben engem émelyítő idegesség vont körbe.

- Nemrég költözött be hozzám, egyébként egy egyetemre járunk vele. Csak más tantárgyakat vett fel, meg amúgy is nagyon különböző az érdeklődési körünk. De mi baj van ezzel? Én sem ismerem minden barátod... Nézd, Chanyeol jó fej, csak nem szereti a magadfajtákat, de könnyen barátkozik, te is meg fogod kedvelni.

- A magamfajtákat? És az mégis milyen?!

- Sznob, gazdag, nyomi...

- Oh Sehun!

- Baekhyun, ne kelljen csalódnom benned, legalább pár napot bírj ki. Te akartad az életed izgalmassá tenni, nem? Chanyeolnál jobbat el sem tudnál képzelni erre. Ja, és vigyázz vele, a fiúkat is szereti. Mennem kell, leteszem.

Hogy mit csinál a fiúkkal? 

- Sehun, ha most le mered rakni, én... Sehun! Oh Sehun! Hát ezt nem hiszem el, mindig ilyenkor rakja le. Most legszívesebben ledobnám a telefonom, de nem teszem meg, mert imádom a telefonom – feldúltan tettem le a mobilt az egyik asztalra, majd kétségek között vergődve gondoltam a nyárra.

Ezek után mihez kezdjek? 

_________________________________________

Sziasztook!:3

Eltelt egy hét, és mi újra itt vagyunk, most egy Baekhyun szemszöggel. 

Remélem mindenkinek elnyerte a tetszését, még a weird-nyomi karakter ellenére is, mert őszintén, én nagyon élveztem írni, olyan könnyeden jött, főleg az Oprah rész hahaha. 

És meg szeretnélek kérni titeket valamire. 

Nem foglak titeket zsarolni, nem fogom mondani, hogy kötelezően írjatok. 

De kérlek titeket, akinek van hozzá véleménye, és írni szeretne nekünk, az ne tartsa magában.

Tudjátok milyen jó érzés a véleményeteket olvasni? Hát akkor abba is gondoljatok bele, hogy az milyen érzés, ha senki nem ír. 

Nem tudjuk, hogy mit gondoltok a történetről. Ez nekünk nagyon rossz, de szerintem nektek is, mert így eléggé elbizonytalanodtunk. Nem, soha nem tennénk meg, hogy bezárjuk a blogot, csak ha nem írtok véleményt, úgy valószínűleg nem fognak olyan folyamatosan érkezni a részek, ahogy mi azt elterveztük. 

Tehát még egyszer megkérnék mindenkit, hogy írjon nekünk, nem számít mennyit, bármilyen hosszúságnak örülnénk, csak írjatok.

Első fejezet /Sehun/

Szerepcsere

My, my, my, my music hits me so hard

Makes me say, "Oh my Lord,

Thank you for blessing me

With a mind to rhyme and two hype feet."

It feels good, when you know you're down

A super dope home boy from the Oaktown

And I'm known as such

And this is a beat, uh, you can't touch

Morogva rántottam ki a fejem alatt heverő párnát, és nyomtam az arcomba, hogy kizárjam a helyiséget időközben teljesen betöltő idióta zenét. Csakhogy az már végérvényesen beitta magát a szobám szürkére festett falaiban található legparányibb rések közé is, hogy onnan táncolhasson körbe engem a csúfondáros nótát fújva. Mintha csak így akarna engem a hálóm legapróbb négyzetcentimétere is gúnyolni, amiért egy fajankó hajnalok hajnalán fújatta a muzsikát a telefonomból.

Még saját magam számára is ismeretlen szitokszavakat motyogva fordultam a hasamra, és erősen összeszorított szemekkel tapogattam ki az éjjeliszekrényemen lévő készüléket, amin pár szerencsés kattintgatás után megtaláltam a hívást megszakító opciót. Megkönnyebbült sóhajt hallatva dőltem vissza a hátamra, ujjaimmal halántékomat masszírozva igyekeztem lenyugtatni lüktető fejemet, aminek nem tett jót a kora reggeli kellemetlen ébresztő. Nem kellet megnéznem a kijelzőn felvillanó nevet, a szám felcsendülésének pillanatában már tisztában voltam a zaklatóm kilétével, akit abban a kegyben részesítettem, hogy egyedül az ő számához állítottam be ezt az abszolút őt jellemző dallamos zenét. Szinte lelki szemeim előtt lebegett a jelenet, ahogy fejkendőt és hatalmas kerettel rendelkező női napszemüveget viselve perdült idétlen táncra…

Mielőtt még azonban megtalálhattam volna a legszebb álmaimhoz a láthatatlan mezőre vezető utat, a készülék hangja újra felcsendült, visszarángatva ezzel a tudat elvesztésének kiélesített pereméről, ahonnan már nem hiányzott sok, mindössze egy picike kis lökés, hogy újra magába szippantson az ismerős sötétség. Már-már éreztem, ahogy végigkúszva testemen szétárad ereimben, aztán akárcsak egy kerekre fújt lufi, úgy pukkant szét az én biztonságot jelentő burkom is, kieresztve a levegőként éltető mámoros képkockákat.

– Hogy az a jó édes…! – még egy fiatal fiúhoz sem illő káromkodás sorozattal fogadtam az újabb csörrenéseket, amik viszont elhaltak még azelőtt, hogy dühömet a telefonom bánta volna. Általában nem voltam ennyire idegbeteg, azonban ha létezett valami e Földön, amit féltett kincsemként óvtam, akkor az a reggeljeim közé tartozott. Mert ezt az egyet senki és semmi nem veheti el tőlem, soha. Még a legjobb barátom sem.

Már kezdtem némi csalódottságot érezni iránta, hiszen ő sokkal kitartóbb és makacsabb embernek számított, mint bármelyik másik ismerősöm, és nem rá vallott, hogy csak így egyszerűen feladja. Keserű mosoly terült szét ajkaimon, amikor egy apró ting jelezte, hogy ezúttal üzenetem érkezett. Na, ez az a Baekhyun, akit én ismerek.

„Vedd fel. Most. Sürgős. Seggfej.”

Egy kurta pillanat erejéig igazán elgondolkodtam azon, hogy hagyom, hadd erőlködjön szegényke, mintha erről nekem tudomásom sem lenne, és még mindig aludnék. Felemelt kezeimmel mérlegeltem a dolgokat, hol a jobb, hol a bal oldalra döntve a hirtelen kreált béna mérlegem súlyát, miközben fejben csatát vívtam észérvek és gonoszságom mélyen gyökerező csirája ellen. Végül egy megadó sóhajjal emeltem fel a mellkasomra ejtett készüléket, majd az éles fénye miatt hunyorogva próbáltam visszapötyögni a megfelelő szavakat.

„Reggel hatkor egy liter feketekávénál kevesebbért nem kelek ki az ágyból.”

„Savanyúbb vagy, mint a kecske vizelete, mondták már?”

„Kóstoltad már, hogy így tudod?”

„Fél óra múlva nálad, gatyát húzzál.”

Kínomban nyöszörögve ejtettem magam mellé a készüléket, igyekezve valami használható állapotot kipréselni magamból. Nem akaródzott a felkelés, az ágyamból áradó melegség színtelen köpenyként ölelte körbe testemet, akárcsak egy kellemesen csengő dallam ringatózó üteme a dalszöveget. Ketten együtt alkottak egy egységes egészt, és jelenleg én sem éreztem másképp a szeretett fekhelyemmel kapcsolatban.

Amilyen nehezen kezdődött a reggelem, olyan nehezen is folytatódott. Ugyan fél óra múlva már teljes harci díszben – ami egy melegítő szettet jelentett számomra – tetszelegtem a konyhában, szendvicseket csinálva. A falon szobrozó óra ketyegése most mintha kiélezett késként szurkálta volna füleimet, máskor pedig szinte hangját sem hallatta. Bosszankodásomból a csengő éles sivítása rántott ki, ami körbeszelte a házat, kizökkentve engem a reggelim elkészítéséből. Még utoljára átfutott fejemen a gondolat, hogy tettetem, mintha nem hallanám, és még aludnék, azonban akkor az a bolond addig tenyerelne a csengőre, dörömbölne az ajtómon, amíg ki nem vánszorgok beengedni őt.

– Na, végre! A csigám is gyorsabban közlekedik nálad! – minden köszönés nélkül nyomult beljebb a lakásba, az ÉN lakásomba.

– Persze, fáradj csak be! – követtem őt a konyhába, leültem vele szembe az asztalhoz, ahol már az engedélyem nélkül is kényelembe helyezte magát. Ismerte már a járást, és természetesen úgy hitte, hogy megengedhet magának minden luxust, ha az én dolgaim jönnek szóba. A szendvicsemmel sem tette ezt másképpen. – Kelts fel hajnalok hajnalán, állíts be hozzám hívatlanul, ó és persze! Nyugodtan edd meg a szendvicsemet, amit magamnak készítettem.

– Meddig fogsz még nyavalyogni, mint egy kisbaba, amiért felkeltettelek? – kérdezte két falat között, túlságosan is acélos arcvonásai pedig elárulták, hogy nem sok kell már neki ahhoz, hogy nevetését szabadjára engedve gúnyoljon engem tovább. – Egy óra? Talán kettő? Mert akkor tudod, inkább megyek és járok egyet a környéken, mintsem végighallgassam, amíg lehiggadsz, és végre hajlandó leszel meghallgatni!

– Hallgatlak! – dőltem előre ültemben, majd egy kecsesen lassú mozdulattal elhúztam előle a tányért, amin a már félig megevett szendvicsem terült ki. A szemeimből áradó kihívás arcul csaphatta őt, ennek ellenére mégsem tett semmit, úgy látszik megértette a néma fenyegetésemet: még egy harapás a kajámból, és már halott is. Természetesen nem gondoltam teljesen komolyan a kimondatlan szavakat, azonban szórakoztató volt látni az arcán keresztülfutó pillanatnyi igaz félelmet, ami aztán szépen ívelő ajkain átalakult egy gunyoros mosollyá. Teljesen kiismert már az évek alatt.

– Cseréljünk életet!

– Te beszedtél valamit? Tudod, nincs ellenemre semmi ilyesmi, de légy szíves, ne az én életemmel baszakodj akkor – ráztam a fejemet hitetlenkedve. Még hogy cseréljünk életet? Teljesen elment az esze? Mintha egy napig is kibírná a helyemben, na meg én az övében…

– Oh Sehun! – Öklei dühös csattanásának zaja a fehér üveglapon enyhe visszhangot keltett a helyiségben, csak akkor használta a teljes nevemet, ha mérges volt rám, vagy nem értett egyet valamiben, esetleg meg akart győzni valamiről, vagy ismételten dühös volt rám. Ebből kifolyólag, elég sokszor hangzott el a nevem teljes formája a szájából.

– Baekhyun – sóhajtottam, ujjaimmal orrnyergemet masszírozva. Nem volt vágyam, hogy folytonos nézeteltérésekbe keveredjek vele, azonban természetemtől adódóan egyszerűen néha képtelen voltam megtalálni a közös hangot. Mindezek ellenére, az egyik legjobb barátom volt, bármit megtettem volna érte, ezt viszont akkor sem lettem volna hajlandó nyíltan kimondani, ha befagy a Pokol, a Sátán tütüben táncol előttem, az Angyalok elkezdenek embereket mészárolni és a világ kizökken a normál kerékvágásából.

– Nézd, csak hallgass meg! Mi ketten a lehető legtöbb módon különbözünk egymástól, de nem pont ezért kellene végre valami újban kipróbálnunk magunkat? Nekem már elegem van a szüleimből, nem foglalkoznak velem, magányos vagyok; igaz, vannak barátaim, de ez teljesen más! Egy kis szabadságot akarok, élni az életemet, szórakozni, új dolgokat megtapasztalni… Ne mindig monoton rend szerint élni. Te pedig, nos, valljuk be, mindig azt csinálod, amihez éppen kedved támad… Rád meg igazán rád férne egy kis komolyság, meg egy kis rendszeresség, tudod… – olyan könnyedén ejtette ki az ártó szavakat, olyan átéléssel beszélt, minthaéppen azt ecsetelné ismételten, hogy mekkora egy seggfej vagyok. Nem várt ötletétől még én is hátrahőköltem, értetlenül pislogtam rá, összeszorított szemekkel próbáltam kivenni a legapróbb árulkodó arckifejezését is, ami arról tanúsítaná, hogy blöfföl. Ám ő teljesen rezzenéstelen maradt. Szemeiben buzgón csillogott a gyermekies tűz, amivel még a világ legidősebb emberét is képes lett volna lázba hozni, és a néma kérlelés vegyülve a reménységgel, hogy nem küldöm el őt most azonnal, szinte beleitta magát minden egyes látható kis porcikájába. Itt jött el az a pillanat, amikor azt gondoltam, hogy ezt már még ő is képtelen lenne fokozni.

– Szerinted működne? Most komolyan, Baekhyun! – tehetetlenségemben már nem tudtam mást tenni, felálltam és a szendvicset hirtelen felindulásból a kukába hajítottam, a tányért pedig a mosogatóba. A fiúnak háttal támaszkodtam a pultra, ujjaimból pedig minden élet kiszállni látszott, annyira görcsösen szorítottam kezeim között a hideg felületet. – Közelről sem vagyok az az ember, aki megfelelne a szüleidnek, és te…

– Attól félsz, hogy nem tudok lealacsonyodni hozzád?

– Ismételd meg, és pofon váglak – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, és enyhe vidám éllel a hangomban, csakhogy világossá tegyem számára, hogy a pénztől még nem lesz több az én szememben, mint bármelyik másik ember. Habár már egyébként is tudta ezt magától, azért a szülei kemény neveltetése néha rajta is kimutatkozott egy-egy ilyen megszólalás útján.

– Jó, ne haragudj. Tudod, hogy nem úgy értettem – szusszantott erélyesen, amivel elérte, hogy osztatlan figyelmem ismét visszaterelődjön hozzá; immár vele szembe fordulva.

– Amúgy meg azt akartam mondani, hogy nem tudnád akkora szenvedéllyel élni az életemet, mint ahogy én teszem. Túlságosan is… Hmm, erkölcsös vagy – csóváltam a fejemet rosszallóan. Igazából felnéztem rá emiatt. Voltak olyan pillanatok, amikor azt kívántam, hogy bárcsak annyi morállal rendelkeznék, mint a barátom; de ezek sem voltak többek múló szeszélynél.

– És nem szeretnél ezen változtatni? – harapott ajkaiba, amelynek okát most az egyszer nem tudtam kiolvasni arcvonásaiból. Baekhyun általában egy nyitott könyvként tetszelgett számomra, annyira könnyűnek találtam megfejteni, mint az egyszer egyet.

– De mégis hogyan gondoltad ezt az egészet? Beállítok hozzátok, hogy helló, anyuka és apuka, mostantól én leszek az új gyerekük Baekhyun helyett. Szerintem ott átkoznának ki a világból, miután rám szabadítanák a kommandósokat…

– Üzleti úton vannak, észre sem fogják venni a hiányomat! – legyintett félvállról, közelebb és közelebb somfordálva a kincsesládához, ami a meggyőzésem kulcsát rejtette magában.

– És a szolgálók? Tudod, hogy a szakácsotok nem bír engem, amiért abszolút téves elmondása szerint folyton a konyhájában sündörgök és fosztogatom a hatalmas nagy kétajtós hűtőtöket, amiben finomabbnál finomabb ételek hozzávalói kapnak helyet…

Baekhyun harsányan felnevetett. Halványan megmosolyogtam a gesztusát, ha jobban belegondoltam, olyan sokszor hallottam őt nevetni, ahányszor engem bárki mosolyogni láthatott. Ami valljuk be, a ritkábbnál is kevesebb alkalommal esett meg. Tudtam, hogy a sok pucc, pénz és rivaldafény ellenére nincs egy boldog élete, a szülei túlságosan is konzervatív közegben éltek, hasonló normákat nevelve a gyermekeikbe is. De Baekhyun több volt ennél. Szárnyalni akart, akárcsak a víz felett szálló szabad madarak. És másokkal ellentétben, ő meg is érdemelte, hogy szárnyait kitárva vesse bele magát az igazi életbe.

– Ha csak emiatt akarsz visszautasítani…

– Igen?

– Akkor garantálom neked a napi feketekávé adagjaidat minden reggel a szobádba, amikor csak szere–

– Meggyőztél, pakolok! – csaptam össze a kezeimet lázasan, majd meg sem hallgatva a további mondanivalóját indultam el a szobám felé, hogy igazat tehessek szavaimnak. Fél füllel hallottam még, ahogy utánam kiált, időközben azonban annyira felspannolt a költözés gondolata, hogy képtelen voltam felfogni szavainak értelmét. Kirekesztettem minden egyes kétes gondolatomat, amik arról szóltak volna, hogy mennyire meg fogjuk még mi ezt bánni. Más életmódot folytattunk mindketten, más célokkal, más életfelfogással. Én dolgozni jártam, megkerestem a pénzemet, neki azonban születésétől kezdve megvolt mindene, sőt még annál is több, akármit csak akart. A gondok a szülői neveltetésben rejlettek, melyeket szinte le sem tagadhattunk volna, mélyen ott gyökereztek bennünk már a kezdetektől fogva.

Nem sokat vacakoltam a pakolással, csak a legfontosabb dolgaimat gyömöszöltem egy táskában össze, majd elégedetten pillantottam körbe a szobámban. Tudtam, hogy hiányozni fog minden mozzanata ennek a háznak, egyedül csak abban bíztam, hogy gyakran lesz lehetőségem látogatóba jönni Baekhyunhoz. Hirtelen még a saját gondolataimtól is megijedtem kicsit, hiszen akaratlanul is úgy gondoltam erre a helyre, mintha már át is adtam volna a legjobb barátomnak. Még meg sem ejtettük a költözést, ő is hazament, hogy előkészítsen mindent, én pedig itt maradtam, hogy felkészítsem magamat a megpróbáltatásokra, amik holnaptól fognak érni.

Mikor ott álltam a szobám közepén, mintegy búcsúzóul körbenézve a remekművemen, a gondolat, hogy valamit elfelejtek szöget ütött a fejemben. Ha az órámra pillantottam, még csak alig múlt el nyolc óra, így én még mindig használatképtelen üzemmódra voltam kapcsolva, ezért nem is csodálkoztam annyit, hogy ilyen érzéseim támadtak. Viszont akárhogy próbáltam előkaparni a gondolataim legmélyéről a választ, egyszerűen nem ment. Végül vállat rántva vonultam vissza a konyhába, hogy immár teljesen befejezhessem a még el sem kezdett reggelimet.

_________________________________

Sziasztok! <3

Hogy tetszett az első rész? Mit gondoltok Sehunról? Ilyennek képzeltétek? Na és Baekhyunt? Szerintetek mi fog kisülni ebből az egész szerepcserés dologból? Vajon mit felejthetett el a végén Sehun? Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre, szóval ne kíméljetek! :)