Első fejezet /Sehun/

Szerepcsere

My, my, my, my music hits me so hard

Makes me say, "Oh my Lord,

Thank you for blessing me

With a mind to rhyme and two hype feet."

It feels good, when you know you're down

A super dope home boy from the Oaktown

And I'm known as such

And this is a beat, uh, you can't touch

Morogva rántottam ki a fejem alatt heverő párnát, és nyomtam az arcomba, hogy kizárjam a helyiséget időközben teljesen betöltő idióta zenét. Csakhogy az már végérvényesen beitta magát a szobám szürkére festett falaiban található legparányibb rések közé is, hogy onnan táncolhasson körbe engem a csúfondáros nótát fújva. Mintha csak így akarna engem a hálóm legapróbb négyzetcentimétere is gúnyolni, amiért egy fajankó hajnalok hajnalán fújatta a muzsikát a telefonomból.

Még saját magam számára is ismeretlen szitokszavakat motyogva fordultam a hasamra, és erősen összeszorított szemekkel tapogattam ki az éjjeliszekrényemen lévő készüléket, amin pár szerencsés kattintgatás után megtaláltam a hívást megszakító opciót. Megkönnyebbült sóhajt hallatva dőltem vissza a hátamra, ujjaimmal halántékomat masszírozva igyekeztem lenyugtatni lüktető fejemet, aminek nem tett jót a kora reggeli kellemetlen ébresztő. Nem kellet megnéznem a kijelzőn felvillanó nevet, a szám felcsendülésének pillanatában már tisztában voltam a zaklatóm kilétével, akit abban a kegyben részesítettem, hogy egyedül az ő számához állítottam be ezt az abszolút őt jellemző dallamos zenét. Szinte lelki szemeim előtt lebegett a jelenet, ahogy fejkendőt és hatalmas kerettel rendelkező női napszemüveget viselve perdült idétlen táncra…

Mielőtt még azonban megtalálhattam volna a legszebb álmaimhoz a láthatatlan mezőre vezető utat, a készülék hangja újra felcsendült, visszarángatva ezzel a tudat elvesztésének kiélesített pereméről, ahonnan már nem hiányzott sok, mindössze egy picike kis lökés, hogy újra magába szippantson az ismerős sötétség. Már-már éreztem, ahogy végigkúszva testemen szétárad ereimben, aztán akárcsak egy kerekre fújt lufi, úgy pukkant szét az én biztonságot jelentő burkom is, kieresztve a levegőként éltető mámoros képkockákat.

– Hogy az a jó édes…! – még egy fiatal fiúhoz sem illő káromkodás sorozattal fogadtam az újabb csörrenéseket, amik viszont elhaltak még azelőtt, hogy dühömet a telefonom bánta volna. Általában nem voltam ennyire idegbeteg, azonban ha létezett valami e Földön, amit féltett kincsemként óvtam, akkor az a reggeljeim közé tartozott. Mert ezt az egyet senki és semmi nem veheti el tőlem, soha. Még a legjobb barátom sem.

Már kezdtem némi csalódottságot érezni iránta, hiszen ő sokkal kitartóbb és makacsabb embernek számított, mint bármelyik másik ismerősöm, és nem rá vallott, hogy csak így egyszerűen feladja. Keserű mosoly terült szét ajkaimon, amikor egy apró ting jelezte, hogy ezúttal üzenetem érkezett. Na, ez az a Baekhyun, akit én ismerek.

„Vedd fel. Most. Sürgős. Seggfej.”

Egy kurta pillanat erejéig igazán elgondolkodtam azon, hogy hagyom, hadd erőlködjön szegényke, mintha erről nekem tudomásom sem lenne, és még mindig aludnék. Felemelt kezeimmel mérlegeltem a dolgokat, hol a jobb, hol a bal oldalra döntve a hirtelen kreált béna mérlegem súlyát, miközben fejben csatát vívtam észérvek és gonoszságom mélyen gyökerező csirája ellen. Végül egy megadó sóhajjal emeltem fel a mellkasomra ejtett készüléket, majd az éles fénye miatt hunyorogva próbáltam visszapötyögni a megfelelő szavakat.

„Reggel hatkor egy liter feketekávénál kevesebbért nem kelek ki az ágyból.”

„Savanyúbb vagy, mint a kecske vizelete, mondták már?”

„Kóstoltad már, hogy így tudod?”

„Fél óra múlva nálad, gatyát húzzál.”

Kínomban nyöszörögve ejtettem magam mellé a készüléket, igyekezve valami használható állapotot kipréselni magamból. Nem akaródzott a felkelés, az ágyamból áradó melegség színtelen köpenyként ölelte körbe testemet, akárcsak egy kellemesen csengő dallam ringatózó üteme a dalszöveget. Ketten együtt alkottak egy egységes egészt, és jelenleg én sem éreztem másképp a szeretett fekhelyemmel kapcsolatban.

Amilyen nehezen kezdődött a reggelem, olyan nehezen is folytatódott. Ugyan fél óra múlva már teljes harci díszben – ami egy melegítő szettet jelentett számomra – tetszelegtem a konyhában, szendvicseket csinálva. A falon szobrozó óra ketyegése most mintha kiélezett késként szurkálta volna füleimet, máskor pedig szinte hangját sem hallatta. Bosszankodásomból a csengő éles sivítása rántott ki, ami körbeszelte a házat, kizökkentve engem a reggelim elkészítéséből. Még utoljára átfutott fejemen a gondolat, hogy tettetem, mintha nem hallanám, és még aludnék, azonban akkor az a bolond addig tenyerelne a csengőre, dörömbölne az ajtómon, amíg ki nem vánszorgok beengedni őt.

– Na, végre! A csigám is gyorsabban közlekedik nálad! – minden köszönés nélkül nyomult beljebb a lakásba, az ÉN lakásomba.

– Persze, fáradj csak be! – követtem őt a konyhába, leültem vele szembe az asztalhoz, ahol már az engedélyem nélkül is kényelembe helyezte magát. Ismerte már a járást, és természetesen úgy hitte, hogy megengedhet magának minden luxust, ha az én dolgaim jönnek szóba. A szendvicsemmel sem tette ezt másképpen. – Kelts fel hajnalok hajnalán, állíts be hozzám hívatlanul, ó és persze! Nyugodtan edd meg a szendvicsemet, amit magamnak készítettem.

– Meddig fogsz még nyavalyogni, mint egy kisbaba, amiért felkeltettelek? – kérdezte két falat között, túlságosan is acélos arcvonásai pedig elárulták, hogy nem sok kell már neki ahhoz, hogy nevetését szabadjára engedve gúnyoljon engem tovább. – Egy óra? Talán kettő? Mert akkor tudod, inkább megyek és járok egyet a környéken, mintsem végighallgassam, amíg lehiggadsz, és végre hajlandó leszel meghallgatni!

– Hallgatlak! – dőltem előre ültemben, majd egy kecsesen lassú mozdulattal elhúztam előle a tányért, amin a már félig megevett szendvicsem terült ki. A szemeimből áradó kihívás arcul csaphatta őt, ennek ellenére mégsem tett semmit, úgy látszik megértette a néma fenyegetésemet: még egy harapás a kajámból, és már halott is. Természetesen nem gondoltam teljesen komolyan a kimondatlan szavakat, azonban szórakoztató volt látni az arcán keresztülfutó pillanatnyi igaz félelmet, ami aztán szépen ívelő ajkain átalakult egy gunyoros mosollyá. Teljesen kiismert már az évek alatt.

– Cseréljünk életet!

– Te beszedtél valamit? Tudod, nincs ellenemre semmi ilyesmi, de légy szíves, ne az én életemmel baszakodj akkor – ráztam a fejemet hitetlenkedve. Még hogy cseréljünk életet? Teljesen elment az esze? Mintha egy napig is kibírná a helyemben, na meg én az övében…

– Oh Sehun! – Öklei dühös csattanásának zaja a fehér üveglapon enyhe visszhangot keltett a helyiségben, csak akkor használta a teljes nevemet, ha mérges volt rám, vagy nem értett egyet valamiben, esetleg meg akart győzni valamiről, vagy ismételten dühös volt rám. Ebből kifolyólag, elég sokszor hangzott el a nevem teljes formája a szájából.

– Baekhyun – sóhajtottam, ujjaimmal orrnyergemet masszírozva. Nem volt vágyam, hogy folytonos nézeteltérésekbe keveredjek vele, azonban természetemtől adódóan egyszerűen néha képtelen voltam megtalálni a közös hangot. Mindezek ellenére, az egyik legjobb barátom volt, bármit megtettem volna érte, ezt viszont akkor sem lettem volna hajlandó nyíltan kimondani, ha befagy a Pokol, a Sátán tütüben táncol előttem, az Angyalok elkezdenek embereket mészárolni és a világ kizökken a normál kerékvágásából.

– Nézd, csak hallgass meg! Mi ketten a lehető legtöbb módon különbözünk egymástól, de nem pont ezért kellene végre valami újban kipróbálnunk magunkat? Nekem már elegem van a szüleimből, nem foglalkoznak velem, magányos vagyok; igaz, vannak barátaim, de ez teljesen más! Egy kis szabadságot akarok, élni az életemet, szórakozni, új dolgokat megtapasztalni… Ne mindig monoton rend szerint élni. Te pedig, nos, valljuk be, mindig azt csinálod, amihez éppen kedved támad… Rád meg igazán rád férne egy kis komolyság, meg egy kis rendszeresség, tudod… – olyan könnyedén ejtette ki az ártó szavakat, olyan átéléssel beszélt, minthaéppen azt ecsetelné ismételten, hogy mekkora egy seggfej vagyok. Nem várt ötletétől még én is hátrahőköltem, értetlenül pislogtam rá, összeszorított szemekkel próbáltam kivenni a legapróbb árulkodó arckifejezését is, ami arról tanúsítaná, hogy blöfföl. Ám ő teljesen rezzenéstelen maradt. Szemeiben buzgón csillogott a gyermekies tűz, amivel még a világ legidősebb emberét is képes lett volna lázba hozni, és a néma kérlelés vegyülve a reménységgel, hogy nem küldöm el őt most azonnal, szinte beleitta magát minden egyes látható kis porcikájába. Itt jött el az a pillanat, amikor azt gondoltam, hogy ezt már még ő is képtelen lenne fokozni.

– Szerinted működne? Most komolyan, Baekhyun! – tehetetlenségemben már nem tudtam mást tenni, felálltam és a szendvicset hirtelen felindulásból a kukába hajítottam, a tányért pedig a mosogatóba. A fiúnak háttal támaszkodtam a pultra, ujjaimból pedig minden élet kiszállni látszott, annyira görcsösen szorítottam kezeim között a hideg felületet. – Közelről sem vagyok az az ember, aki megfelelne a szüleidnek, és te…

– Attól félsz, hogy nem tudok lealacsonyodni hozzád?

– Ismételd meg, és pofon váglak – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, és enyhe vidám éllel a hangomban, csakhogy világossá tegyem számára, hogy a pénztől még nem lesz több az én szememben, mint bármelyik másik ember. Habár már egyébként is tudta ezt magától, azért a szülei kemény neveltetése néha rajta is kimutatkozott egy-egy ilyen megszólalás útján.

– Jó, ne haragudj. Tudod, hogy nem úgy értettem – szusszantott erélyesen, amivel elérte, hogy osztatlan figyelmem ismét visszaterelődjön hozzá; immár vele szembe fordulva.

– Amúgy meg azt akartam mondani, hogy nem tudnád akkora szenvedéllyel élni az életemet, mint ahogy én teszem. Túlságosan is… Hmm, erkölcsös vagy – csóváltam a fejemet rosszallóan. Igazából felnéztem rá emiatt. Voltak olyan pillanatok, amikor azt kívántam, hogy bárcsak annyi morállal rendelkeznék, mint a barátom; de ezek sem voltak többek múló szeszélynél.

– És nem szeretnél ezen változtatni? – harapott ajkaiba, amelynek okát most az egyszer nem tudtam kiolvasni arcvonásaiból. Baekhyun általában egy nyitott könyvként tetszelgett számomra, annyira könnyűnek találtam megfejteni, mint az egyszer egyet.

– De mégis hogyan gondoltad ezt az egészet? Beállítok hozzátok, hogy helló, anyuka és apuka, mostantól én leszek az új gyerekük Baekhyun helyett. Szerintem ott átkoznának ki a világból, miután rám szabadítanák a kommandósokat…

– Üzleti úton vannak, észre sem fogják venni a hiányomat! – legyintett félvállról, közelebb és közelebb somfordálva a kincsesládához, ami a meggyőzésem kulcsát rejtette magában.

– És a szolgálók? Tudod, hogy a szakácsotok nem bír engem, amiért abszolút téves elmondása szerint folyton a konyhájában sündörgök és fosztogatom a hatalmas nagy kétajtós hűtőtöket, amiben finomabbnál finomabb ételek hozzávalói kapnak helyet…

Baekhyun harsányan felnevetett. Halványan megmosolyogtam a gesztusát, ha jobban belegondoltam, olyan sokszor hallottam őt nevetni, ahányszor engem bárki mosolyogni láthatott. Ami valljuk be, a ritkábbnál is kevesebb alkalommal esett meg. Tudtam, hogy a sok pucc, pénz és rivaldafény ellenére nincs egy boldog élete, a szülei túlságosan is konzervatív közegben éltek, hasonló normákat nevelve a gyermekeikbe is. De Baekhyun több volt ennél. Szárnyalni akart, akárcsak a víz felett szálló szabad madarak. És másokkal ellentétben, ő meg is érdemelte, hogy szárnyait kitárva vesse bele magát az igazi életbe.

– Ha csak emiatt akarsz visszautasítani…

– Igen?

– Akkor garantálom neked a napi feketekávé adagjaidat minden reggel a szobádba, amikor csak szere–

– Meggyőztél, pakolok! – csaptam össze a kezeimet lázasan, majd meg sem hallgatva a további mondanivalóját indultam el a szobám felé, hogy igazat tehessek szavaimnak. Fél füllel hallottam még, ahogy utánam kiált, időközben azonban annyira felspannolt a költözés gondolata, hogy képtelen voltam felfogni szavainak értelmét. Kirekesztettem minden egyes kétes gondolatomat, amik arról szóltak volna, hogy mennyire meg fogjuk még mi ezt bánni. Más életmódot folytattunk mindketten, más célokkal, más életfelfogással. Én dolgozni jártam, megkerestem a pénzemet, neki azonban születésétől kezdve megvolt mindene, sőt még annál is több, akármit csak akart. A gondok a szülői neveltetésben rejlettek, melyeket szinte le sem tagadhattunk volna, mélyen ott gyökereztek bennünk már a kezdetektől fogva.

Nem sokat vacakoltam a pakolással, csak a legfontosabb dolgaimat gyömöszöltem egy táskában össze, majd elégedetten pillantottam körbe a szobámban. Tudtam, hogy hiányozni fog minden mozzanata ennek a háznak, egyedül csak abban bíztam, hogy gyakran lesz lehetőségem látogatóba jönni Baekhyunhoz. Hirtelen még a saját gondolataimtól is megijedtem kicsit, hiszen akaratlanul is úgy gondoltam erre a helyre, mintha már át is adtam volna a legjobb barátomnak. Még meg sem ejtettük a költözést, ő is hazament, hogy előkészítsen mindent, én pedig itt maradtam, hogy felkészítsem magamat a megpróbáltatásokra, amik holnaptól fognak érni.

Mikor ott álltam a szobám közepén, mintegy búcsúzóul körbenézve a remekművemen, a gondolat, hogy valamit elfelejtek szöget ütött a fejemben. Ha az órámra pillantottam, még csak alig múlt el nyolc óra, így én még mindig használatképtelen üzemmódra voltam kapcsolva, ezért nem is csodálkoztam annyit, hogy ilyen érzéseim támadtak. Viszont akárhogy próbáltam előkaparni a gondolataim legmélyéről a választ, egyszerűen nem ment. Végül vállat rántva vonultam vissza a konyhába, hogy immár teljesen befejezhessem a még el sem kezdett reggelimet.

_________________________________

Sziasztok! <3

Hogy tetszett az első rész? Mit gondoltok Sehunról? Ilyennek képzeltétek? Na és Baekhyunt? Szerintetek mi fog kisülni ebből az egész szerepcserés dologból? Vajon mit felejthetett el a végén Sehun? Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre, szóval ne kíméljetek! :)